Vissza a Sztyeppi iszlám c. cikkhez.
A római birodalom nyugati részének összeomlását túlélő keleti "Nagy Theodorikja", a trák-türák-türk közkatonából császárrá kikiáltott Justinus-nak az unokaöccse, Justiniánus1 hiába próbálja meg egy utolsó roppant erőfeszítéssel az egykori teljes birodalmat mégegyszer összehozni, az idő kerekét visszafelé forgatni nem lehet. A zseniális császári hadvezérnek, a szintén idegen származású Beliszarnak és idegenekből, főleg húnokból és úzokból rekrutálódott hadseregének szerzeményei gyorsan leválnak újra és az egykor latin jellegű "keletrómai birodalom" rohamosan görög jellegű "bizánci császársággá" alakul át szellemiségében, kultúrájában, vallásában egyaránt. A 6. szd. eleéjre ez az átalakulás be is fejeződik és a 7. szd. elejével az ikonok és az ortodoxia és a merev keleti pompa Bizánca egyszercsak ott van a történelemben.
Lábjegyzet 1: A haldokló nyugatrómai birodalom germánokkal feltöltött légióinak és a germánokkal betöltött katonai pozícióinak történelmi megfelelője a ekeltrómai birodalomban az a szerep, amit a hún, trák-türk, úz, alán katonaság és vezéreik visznek, akik azonban nem szétrombolják, hanemm asszimilálják a birodalmat.
Lábjegyzet vége.
A justiniánusi nagy kalandra elfecsérelt erő hiányának a következményei azonban szemmelláthatóak. Az I. Kosru óta új lendületet kapott újperzsa imperalizmus adekvát ellensúlyt kíávnna a háromnegyedrészben előázsiai területű Bizánc részéről, ahogy azonban a perzsa impérium nyomul előre, úgy zsugorodik össze nemcsak a birodalmi terület, hanem a katonai utánpótlás is, hisz a bizánci haderőt főleg előázsiai népekből újoncozták. Justiniánustól kezdve, kisebb-negyobb megszakításokkal száz éven át folyik a véres küzdelem, amelyben elsősorban a kisebb előázsiai népek őrlödnek fel. Mivel pedig ezek a délibb szemita népeket leszámítva, az örmények és néhány kisázsiai "árja" kategória kivételével szumir-leszármazású káspi-török, u. n. turáni népek, úz, avar, hún, szabir származékok, elsősorban a "turáni" etnikum pusztul.
Ennek a felmorzsolódásnak csak kisebb részét jelenti az újra és újra elszenvedett véres veszteség és az elhurcolások. A nagyobbik részét a kisebb-nagyobb csoportokban, nemzetségi, törzsnyi való elmenekülések jelentik, hisz ez a távozó töredékek apránkinti felszívódását s így eltűnését jelenti más népekeben. Ez a folyamat különösen a 7. szd.-ban ölt tragikus méreteket.
A perzsa uralom alá kerülés ugyanis lényegében azonos kultúra, azonos vallás, azonos szellem, sőt igen nagy fokban azonos etnikum uralkodását jelentim hisz a "perzsa" már az óperzsa korszakban is, ezer évvel előbb is túlnyomórészt "méd" volt, fajrokon, nem "árja" s ez a kevert etnikum méginkább "elturánosodott" az avar uralom félezer éves "partus" korszakában, amely további avar és úz feltöltést jelentett a "perzsa" etnikum számára fajilag, nyelvileg, kultúrálisan egyaránt. A Kr. u. 226-ban újra önállósuló újperzsa képlet szinte csak nevében "perzsa", mennyiségében inkább már káspi-török, a perzsa uralom alá kerülő kaukázusi régió népeinek beilleszkedése a perzsa politikai keretbe tehát aránylag nem nehéz és ez a keret az átmenetválságainak elmúltával nem elviselhetetlen.
Az elviselhetetlen akkor kezdődik, mikor a hosszú perzsa-bizánci párbaj végén kimerülten egymás mellé leroskadt két hatalom romjai felett a 7. szd. első harmadában megjelenik egy új hódító, az arab.
Az arab nemcsak nemcsak fajilag idegen, szemita, hanem egy új, az indulás fanatizmusában égő vallásnak, az iszlamnak erőszakos és türelmetlen, tűzzel-vassal térítő protagonistája is, az arab imperalizmus tehát nem csupán politikai, hanem faji, vallási, nyelvi és kultúrális imperalizmust jelent, és ez a meghódított népek számára teljes belső lényegüket fenyegető egzisztenciális veszély, amely ellen a védekezés kétsgbeesett s a menekülés pánikszerű, hisz az arab terjeszkedés gyors áradat.
A mekkai próféta futása után (622) tizenhat évvel Sziria, négy évvel később Egyiptom már arab kézbe kerül. Afrika északi része ötven éven belül arab birtokká válik és a század utolsó évtizedeiben megkezdődik Előázsia arab uralom alá vétele és ezzel a délkaukázusi embertömegek és a sokezer éves szumir örökség végső felszámolása, amelynek eredményeképpen Bizánc még Rómától örökölt birtokállománya a balkáni területeteken kívül Kisázsiára zsugorodik össze s az egykori birodalomból nem marad más, mint egyetlen nagyra dagadt parazita város és az azt eltartó, paraszti sorba süllyesztett2, katonai közigazgatás és adóztatás alatt tartott vidék.
Lábjegyzet 2: Az egykorú görög és kisázsiai magasfokú civilizációk, kultúrák ókori színhelyei ebben a korszakban züllenek oly mélyre le, hogy az utolsó százötven esztendő ásatásai nyomán kezdjük csak megismerni őket. Athén pl., a hellén kultúra egykori fellegvára nyomorúságos balkáni faluvá zsugorodik össze, de ez a sorsa az egykor oly fényes kisázsiai kultúrközpontoknak is.
Lábjegyzet vége.
A rohamosan növekedő arab impérium történetének induló fázisát - az Omajjidák kora ez - száz év jelenti. Ebben a fázisban az arab súlypont Damaszkusz. A nyolcadik szd. első harmadában azonban öntő változások következnek be Arábia életében. A koraközépkor technikai kapacitása nem tud már megbirkózni a birodalom Damaszkusztól-Karthágóig terjedő roppant távolságaival s ahogy a terjeszkedés keletnek még folytatódik, egy osztódásnak már csak technikai okok miatt is be kell állnia. A jelentkező nehézségek módot adnak Bizáncnak arra, hogy néhány évtizedre valamelyest visszaszorítsa az immár magát a várost fenyegető arabokat, a kaukázusi tér sorsába ez azonban nem hoz változást, sőt, az arab vereségek hírére itt-ott azonnal fellángoló függetlenségi akciók által kiváltott arab katonai megtorlások az ókori asszir brutalitásokra emlékeztető állapotokat hozzák vissza újra , ami az arab uralmat még elviselhetetlenebbé teszi.
A szabadságért és függetlenségért fellángoló harc apró gócok guerilla-háborúja, és ez a harcmód az érintett területek lakósságára még pusztítóbb, mint a rendes háború, mert az arab retorzió sokszor egész vidékek teljes emberállományának kiirtását jelenti, különösen az olyan területeken, ahol megtelepedett, városlakó elemek élnek.
Az emberirtás méreteit még nagyobbá teszi az a körülmény, hogy a délkaukázusi tér népessége a 6. szd. vége felé hirtelen megduzzadt.
Ez a hirtelen megduzzadás a Kaukázustól északra elterülő térben bekövetkezett drámai eseményektől függött össze, amelyek világtörténelmi következményeket vontak maguk után.
Ezeknek az eseményeknek a kiindulópontja Középázsia. Jelen mű első részében rámutattunk, hogy az ókor folyamán a Káspi-mediterráneum szumirfajta népeinek rezervoárjából állandó volt az északnyugati és az északkeleti kirajzás, különösen Belső-Ázsia irányába, amelyből, a mongol őslakosság mellett, itt-ott azzal esetleg keveredve, egy jelentékeny etnikum formálódik ki, az u. n. "őstörök" vagy "turáni", vagy "ural-altáji" faj, amelynek alaprétegét "dáhok", valamint ezeket követő "hún", "avar", "szabir" kirajzások adták, és amelyek az ókori évezredek során, főleg a lovaglás és a lótenyésztés kifejlődése óta, a Kr. e. 2, évezreddel kezdődően, a belső-ázsiai szteppéket fokozatosan feltöltő sajátos népfajjá szaporodtak.
Ezek az állattenyésztő lovas-népek kisebb-nagyobb szövetségeket alkotó, koperatív törzsek politikai formájába tömörülve egy-egy "nagy-kán", "khagán" politikai irányítása alatt éltek3. Ha aztán egy-egy tehetséges és ambíciózus khagánnak sikerül néhány ilyen törzsszövetséget összemarkolnia, rövidebb-hosszabb időre megszületik egy-egy tágabb keret, egy-egy lovas-birodalom hisz ezek a népek fajilag, nyelvileg egyaránt rokonok. Ilyen birodalom volt a Kr. előtt 250 körül alakult, vagy újjáalakult hún birodalom, vagy Parthia néven ismert és a rómaiak által tönkretett avar birodalom bukása után jóval keletebbre, az Aral és a Bajkál-tó vidékén megalakult második avar birodalom. Ilyen volt a Kr után az 5 szd. végefelé egy Tuman nevű khagán által a középázsiai tér északi felében alapított kök-türk birodalom is, amely másfél évszázados fennállása alatt döntő változások egész sorát idézi elő Európában.
Ez a birodalom előbb az Aral-Bajkál-vidéki avar birodalomra nehezedve az "avar" néven ismert várkúnokat mozdítja ki helyükről, (akik a 6. szd. derekán Kelet-Európán átvonulva megszállják a Kárpátmedencét (Kr. u. 568) és ott a 9. szd, elejéig fennáló avar birodalmat alapítják meg) azután a Volga-Don-Kaukázus vidékén Irnik által alapított onogur birodalmat vetik uralmuk alá egy fél évszázadra (570-620).
Ez a támadás az, ami az észak-káspii tér szabirjait újra visszakényszeríti a Kaukázus jól védett vonala mögé és ez okozza délkaukázusi térben a népesség hirtelen feldagadását néhány évtizeddel az arab imperalizmus előtt. A visszaérkező szabir kötelékek elhelyezkedése az ezidőben perzsa főuralom alatt álló térben töredékesen, főleg a Kur-síkságon megy végbe, valahogyan talán úgy, amint ez hétszáz évvel később, a tatárjárst megelőző évtizedekben Magyarországon letelepített kú törzsek esetében történt.
A perzsa hódítás által megszüntetett szabir politikai egység hiányát a visszaérkező szabir kötelékek töredezett elhelyezkedése még teljesebbé tette, úgy, hogy mikor az arab imperalizmus csapásai alatt a perzsa hatalom összeomlik, az egész északi tér összefogó politikai keret nélkül maradva, egyszerűen képtelen egységes ellenállás kifejtésére.
Igy éri ezt a területet az arab katonai terjeszkedésnek az Abbaszidákkal meginduló második fázisa, amely az uralomváltozással kapcsolatos belső arab zavarok nyugvópontra jutásával azonnal megkezdődik a hétszázas évek első évtizedeiben....
A szervezetlen és töredékes ellenállásnak, legyen az akármilyen derekas is egy-egy város, vagy területegység, vagy törzs, vagy törzscsoport részéről, egy nagy birodalom egységes irányítású hadszervezetével szemben, amely még hozzá fanatikus is, nem sok esélye lehet. Az arab előnyomulás előbb a délibb régiókat, a Kur és a Ruzsa közti síkságot éri s az itt kialauló arcvonal halad fokozatosan területegységről-területegységre észak felé a Kaukázus irányába menekülő tömegeket mozdítva ki a helyükről. A hadjárat nem egyetlen roham, hanem évtizedes háború, amely egy 1500 kilométeres arcvonal szabir, örmény, hún, úz, görög, perzsa, gócai ellen egyidejűleg folyik, mégpedig olyan brutalitással, amilyen fanatikus a támadás és kétségbeesett a védekezés, különösen akkor, amikor nekiszorított népesség tovább hátrálni immár nem tud.
A Kaukázus északi oldalát az előző évszázad utolsó évtizedei óta egy harcias nép tartja megszállva, a kazárok, akik egy évtizedes makacs háború után Kr. u. 680-ban vették az onogur birodalmat végleg birtokukba, s ahol máris tizezrével élnek perzsa, főleg kovarezmi emigránsok, akiket szinét az arab hódítás tett földönfutókká. Kelet felé a hátrálás útját viszont a Káspi-tenger teszi lehetetlenné. A tér népei tehát valósággal csapdában vannak, minél keletebbre laknak, annál inkább, mert a menekülés egyetlen lehetséges iránya nyugat, márpedig a kaukázus vonala másfélezer kilométer.
A menekülő lakósság egy része a Kaukázus jobban védhető völgyeibe, szorosaiba, lakható fennsíkjaira húzódik, kisebb ,inkább lovas kötelékek, a harcot feladó s az araboktól semmi jót nem várható harcosok a Kur-vonalán nyugat felé húznak, a zöm pedig megadja magát sorsának, noha ez a sors igen keserű sors. Ez a sors gyaur kutyák sorsa, kegyetlen adózás, elhurcolás, rabszolgaság, arab katonák ágya leányoknak, rúgás, ütleg, korbács a férfiaknak.
Az az elképesztő lendület, amely az egykori Bábel málladozó maradványától nem messze, néhány évtized leforgása alatt Harun al Rasid mesebeli Bagdadját emelte fel, csak milliók irgalmatlan kifosztásával és százezrek korbáccsal fizetett rabszolgaverejtékével volt lehetséges. Az embertelenül megcsonkított eunuchok, a kivágott nyelvű rabszolgák rabszolgák, a taposómalmok láncravert páriáinak ezrei és tizezrei éppúgy a meghódított területek lakósságából kerültek ki, mint ahogy családjuktól, vőlegényüktől eltépett perzsa, örmény, szabir lányok népesítették be a fényűző háremeket és a katona-bordélyokat, a nyilvános leányvásárokat és a beduinsátrak korbáccsal fegyelmezett világát egyaránt. A rendszeres leányvadászatoknak eredménye újabb és újabb hullámait produkálta a "fekete vőlegényeknek", aki bandákba tömörülve, kiégett szívvel és jeges gyűlölettel harcoltak az arab martalócok gyűlölt uralma ellen, törvényen kívül helyezve, futóbetyárok módjára, úgy és ott, ahogy és ahol tudtak. Ez a martalócvilág természetesen időről-időre véres és irgalmatlan katonai akciókat váltott ki az arab kormányzat részéről, amelyek elől rémülten menekült mindenki, amerre látott, s mivel az arab hatalom keze mindenüvé elért, ezek a megtépett és meghajszolt szegénylegények egyesével, vagy kisebb-nagyobb csoportokban, megkergetve, vagy bújkálva, kimerülten és kiéhezve, vánnyadt és beesett horpaszú lovaikon - északnyugat felé kísérelték meg a menekülést a félelem és a megalázás földjéről a Kubán túlsó oldalának végeláthatatlan és hozzáférhetetlen mocsárvilágába, ahova nem merte őket követni semmiféle katonaság....
Hogy mikor és hogyan, milyen hajsza űzött vadjaként vetődött erre az alig lakott és nyomasztó vidékre a szabir szabadcsapatosok közül az első kimerült és agyonhajszolt magános lovas, azt senki sem látta és senki sem tudja. Talán csak egy-egy megmagyarázhatatlan és megdöbbentő álomképet dob fel egy-egy kései utód ősi idegsejtjének tudata-alatti mélyéről a kifosztottság, a reménytelenség, az elhagyatottság szívfacsaró és felejthetetlen élményének faji emlékezete egy-egy nyugtalan és beteg éjszakán, s ha ez a kései utód történetesen egy "Verecke híres útján jött" Ady Endre, az ősi sejt mélyére ráégett kép olyan döbbenetes sorokban tér vissza tizenhárom évszázad ködös mélységéből, amit megmagyarázni egyszerűen lehetetlen, hisz Ady Endre nem tudhatta mindazt, amit "Az eltévedt lovas" c. költeményében a látnokok révületében leírt. Azt annak, akitől ezt a keserűséggel feltöltött sejtet örökölte, látnia és éreznie kellett egyszer valamikor:
Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt-erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
...
Itt van a sűrű bozót
Itt van a régi tompa nóta
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
...
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök.
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
...
Alusznak mélyen a faluk
Múltat álmodván dideregve
S a ködbozótból kirohan
Ordas, bölény a nagymérgű medve
...
Vak ügetését hallani
Hajdani eltévedt lovasnak,
Volt-erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
A magyar múlt tanulmányozójának libabőrös lesz ezektől a soroktól a háta, amelyekről a "hajdani eszelősök" táltos ivadéka maga sem tudta, mikor kuszán vetette őket, hogy ezek a szabirból-magyarba forduló történelem bevezető sorai...
Sok-sok meghajszolt szabir szegénylegényt nyelt el kimerült gebéjével együtt a csalóka semlyékek mélye, amíg a a Meotisz mocsárbirodalmának kacsakringós utait menekülő vadat követve kitapasztalták ezek a bujdosók, amíg egymás után felfedezték a száraz, lakható földhátakat, szilárd bozótosokat, a toplyaerdők között elterülő réteket, legelőket, apró tavakat, patakokar, bújafüvű tocsogókat, ahova vezető nélkül nem juthatott be ember. De ahogyan nőtt a keveseknek a helyismerete és ahogy teltek a hónapok és az évek, úgy nőtt, szaporodott és alakult az a tragikus múltakat hordozó csupa-férfi társadalom a mocsarak mélyén. Előbb csak kisebb rablóbandákban, félig betyár-, félig katonakötelékekben küzdöttek a fennmaradásért. Lovat, marhát a donvidéki kazár csordákból, ménesekből csaptak ki egy-egy hirtelen támadással maguknak, egyéb szükségleteiket a Krimbe eszközölt rablókirándulásokon görög, örmény, gót, meg zsidó kereskedők portékáiból rabolták össze, asszonyokat meg a kiterjedt mocsárvilág környékén visszamaradt kisebb-nagyobb alán maradványok telepiről, meg, - mikor már tekintélyes létszámú csapatok szervezésére is képesek voltak és bemerészkedtek egykori hazájuk területére egy-egy villámgyors huszár-rajtütés formájában, - Szabirföldről szereztek maguknak.
Felhasznált irodalom: Padányi Viktor: Dentumagyaria