A magyarok ábécéje és hitvilága

Székely rovás

Isten, vagy más néven Tengri két alapelvből áll: holdas Ukkó Földanyából, és az általa teremtett napos Gönüz Égatyából. E két személy alapelvként létező, de jelzőik már jelképesek, ugyanakkor mindketten az Égben tartózkodnak, mint személyek. A Föld és az Ég viszonyulása természetes viszonyulása egymáshoz alakította ki az ősi Földanya-Éganya képzetet, ahol például az esővíz égi minőség, pedig a vizet általánosan női minőségűnek tartják, tehát jelképekről van szó, amiket azért talán sok helyen vehetett szó szerint a sámán közönsége. És mivel a szellemvilági értékek értékesebbek a földieknél, ki lehetett alakítani a sátáni nő és az ellenséges test képzetét, hogy a nőhöz kevésbé kötődő férfi hadba foghatóbb legyen hódító hadjárat idején, és hogy a testüktől félő közemberek könnyebben kizsákmányolhatóak legyenek. Egyébként a de a földi értékek is értékesek, de nem annyira, mint a szellemiek. A földi értékek jókedvű, de mértékletes használata nem válhat élvhajhászattá, mert a szellemi értékek fontosabbak, de az önsanyargatás sem jó, csak alkalmi gyakorlatként bizonyos megélésekhez és tevékenységekhez, de állandó jelleggel nem javasolt. Az életet élvezni kell, de élvhajhászat nélkül, és nem elfeledkezni a felebarátokról. A Ten rovásjel a Világ Tengelyének, az öröklődés láncolatának és az Ikerörvény egységének jele. A Tengri név a sztyeppei vallásokban eget jelent, de róla kapta nevét az Őstenger, magyarul Tenger, tehát Isten nemcsak mint Ég végtelen. Az Ikerörvény szerelmes körforgás. Forog az idő is. Szakaszait napoknak hívják, ez lehet 24 órás, de lehet hónap is. Jelentése időszak, de ma a 24 órás időszakot jelenti. Isten csak egy van, a kisistenek csupán isteneknek vannak nevezve, mint természeti jelenségek megfelelői, vagy mint szentek megfelelői. A hol kendének, hol fáraónak, hol ennek, hol annak nevezett papkirályok világszerte csak Istenhez imádkoztak, közvetíteni Ég és állam között, akár istenekben hittek az emberek, akár kisistenekben, akárhogy is volt ez.

Fehérlófia. Arany László földolgozása.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás - tengeren is túl, volt a világon egy fehér ló. Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki: - Látod, fiam, azt a nagy fát? - Látom. - Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét. A fiú felmászott, megpróbálta, amit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még magasabb fára, hogy húzza le a kérgét. A fiú le is húzta. Erre azt mondta neki a fehér ló: - No fiam, már látom, elég erős vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg megdöglöm.

A fiú elindult világra. Amint ment mendegélt, előtalált egy rengeteg erdőt, abba be is ment. Csak bódorgott, csak bódorgott, egyszer egy emberhez ért, aki a legerősebb fákat is úgy nyűtte, mint más ember a kendert. - Jó napot adjon Isten! - mondta Fehérlófia. - Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni. - Gyere no, én vagyok! Megbirkóztak. De alig csavarintott egyet Fehérlófia Fanyűvőn, mindjárt a földhöz vágta. - Már látom, hogy erősebb vagy, mint én - mondja Fanyűvő. - Hanem tegyük össze a kenyerünket, végy be szolgálatodba. Fehérlófia befogadta, már itt ketten voltak.

Amint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy embert, aki a köveket úgy morzsolta, mint más ember a kenyeret. - Jó napot adjon Isten - mondja a Fehérlófia. - Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni. - Gyere no, én vagyok! Megbirkóztak. De alig csavarintott Fehérlófia Kőmorzsolón hármat-négyet, mindjárt a földhöz vágta. - Már látom, hogy te ellened nem csinálhatok semmit - mondja Kőmorzsoló. - Hanem tudod mit, végy szolgálatodba, hű szolgád leszek halálig. Fehérlófia befogadta, már itt hárman voltak.

Amint mentek, mendegéltek, előtaláltak egy embert, aki a vasat úgy gyúrta, mint más ember a tésztát. - Jó napot adjon Isten - mondja a Fehérlófia. - Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni. - Gyere no, én vagyok! Sokáig birkóztak, de nem bírtak egymással. Utoljára Vasgyúró gáncsot vetett, földhöz vágta Fehérlófiát, erre ez is megharagudott, felugrott, s úgy vágta földhöz Vasgyúrót, hogy majd odaragadt. Ezt is szolgálatába fogadta, már itt négyen voltak.

Amint tovább mennek, mendegélnek, rájok esteledett, ők is megtelepedtek, kunyhót csináltak. Másnap azt mondja Fehérlófia Fanyűvőnek: - No, te maradj itt, főzz kását, mink elmegyünk vadászni. Elmentek. De alig hogy tüzet rakott, s kásafőzéshez fogott Fanyűvő, ott termett egy kis ördög; maga nagyon kicsi volt, de a szakálla a földet érte. Fanyűvő nem tudott hova lenni ijedtében, mikor meglátta, hát még mikor rákiáltott: - Én vagyok Hétszünyű Kapanyányimonyók, add ide azt a kását, ha nem adod, a hátadon eszem meg. Fanyűvő mindjárt odaadta. Hétszünyű Kapanyányimonyók megette, azzal visszaadta az üres bográcsot. Mikor hazajöttek a cimborák, nem volt semmi ennivaló, megharagudtak, jól eldöngették Fanyűvőt, de az nem mondta meg, hogy miért nincs kása.

Másnap Kőmorzsoló maradt otthon. Amint kezdte főzni a kását, oda ment őhozzá is Hétszünyű Kapanyányimonyók, és kérte a kását. - Ha ide nem adod, a hátadon eszem meg! De Kőmorzsoló nem adta, Hétszünyű Kapanyányimonyók sem vette tréfára a dolgot, lenyomta a földre, hátára tette a bográcsot, onnan ette meg a kását. Mikor a többi három hazafelé ment, Fanyűvő előre nevette a dolgot, mert tudta, hogy Kőmorzsolótól is elveszi a kását a Hétszünyű Kapanyányimonyók.

Harmadnap Vasgyúró maradt otthon. De a másik kettő se neki, se Fehérlófiának nem kötötte az orrára, miért maradtak két nap kása nélkül. Ahhoz is odament Hétszünyű Kapanyányimonyók, kérte a kását, s hogy nem adta, a meztelen hasáról ette meg. Amint a többi három hazajött, ezt is jól elpáholták. Fehérlófia nem tudta miért nem csinált egyik se kását.

Negyednap maga maradt otthon. A többi három egész nap mindig nevette Fehérlófiát, tudták, hogy ahhoz is odamegy Hétszünyű Kapanyányimonyók. Csakugyan oda is ment, de bezzeg megjárta, mert Fehérlófia megkötözte szakállánál fogva egy nagy fához. Amikor a három cimbora haza ért, mindjárt feltálalta a kását. Amint jól laktak, megszólalt Fehérlófia: - Gyertek csak, mutatok valamit. Vezette volna őket a fához, amelyikhez Hétszünyű Kapanyányimonyókot kötötte, hát látja, hogy nincs ott, hanem elvitte a fát is magával. Mindjárt elindultak a nyomon. Mindég mentek hét nap, hét éjjel, akkor találtak egy nagy lyukat, amelyen a másik világra ment le Hétszünyű Kapanyányimonyók.

Tanakodtak, mi tévők legyenek, utoljára arra határozták, hogy le mennek. Fanyűvő font egy kosarat, csavart egy hosszú gúzst a faágakból, s azon leeresztette magát. De meghagyta, hogy húzzák fel, ha megrántja a kötelet. Alig ért le negyedrészre a mélységnek, megijedt felhúzatta magát.

- Majd lemegyek én - mondta Kőmorzsoló. De harmadrészről az útnak ő is visszahúzatta magát.

Azt mondja Vasgyúró: - Ejnye, be gyávák vagytok! Eresszetek le engem! Nem ijedek én meg ezer ördögtől sem! Le is ment fele útjáig, de tovább nem mert, hanem megrántotta a gúzst, hogy húzzák fel.

Azt mondja Fehérlófia: - Eresszetek le engem is, hadd próbáljak szerencsét! Bezzeg nem ijedt meg! Lement a másvilágra, kiszállt a kasból, elindult széjjelnézni. Amint így kódorog előre-hátra, meglát egy kis házat, bemegy bele, hát kit lát? Nem mást, mint Hétszünyű Kapanyányimonyókot. Ott ült a kuckóban, kenegette szakállát meg állát valami zsírral; a tűzhelyen ott főtt egy nagy bogrács kása. - No, manó - mondja neki Fehérlófia -, csakhogy itt vagy! Másszor te akartad az én kásámat megenni a hasamról; majd megeszem én most a tiedet a te hasadról. Azzal megfogta Hétszünyű Kapanyányimonyókot, a földhöz vágta, hasára öntötte a kását, úgy ette meg, azután kivitte a házból, egy fához kötötte, s odább ment.

Amint megy, mendegél, előtalál egy várt rézmezővel, rézerdővel körülvéve. Amint meglátta, mindjárt bement bele; odabent egy gyönyörű királykisassszonyt talált, aki nagyon megijedt, amint meglátta a felvilági embert. - Mit keresel itt, felvilági ember, ahol még a madár se jár? - Hát biz én - felelt Fehérlófia - egy ördögöt kergettem. - No, hát most jaj neked! Az én uram háromfejű sárkány, ha hazajön, agyonvág. Bújj el hamar! - Nem búvok bíz én, megbirkózom én vele. Arra a szóra ott termett a sárkány. - No, kutya - mondja Fehérlófiának -, most meg kell halnod! Hanem, viaskodjunk meg a rézszűrümön! Meg is viaskodtak. De Fehérlófia mindjárt a földhöz vágta a sárkányt, s levágta mind a három fejét. azzal visszament a királykisasszonyhoz. Azt mondja neki: - No, most már megszabadítottalak, királykisassszony, jere velem a felvilágra! - Jaj, kedves szabadítóm - felelt a királykisasszony -, van nekem idelent két testvérem, azokat is egy-egy sárkány rabolta el, szabadítsd meg őket, neked adja az én atyám a legszebb leányát meg fele királyságát. - Nem bánom, hát keressük meg. Elindultak megkeresni.

Amint mennek, találnak egy várat ezüstmezővel, ezüsterdővel körülvéve. - No, itt bújj el az erdőben - mondja Fehérlófia -, én majd bemegyek. A királykisasszony elbújt, Fehérlófia meg megindult befelé. Odabent egy még szebb királykisasszonyt talált, mint az első. Az nagyon megijedt, ahogy meglátta, s rákiáltott: - Hol jársz itt, felvilági ember, hol még a madár sem jár? - Téged jöttelek megszabadítani. - No, akkor ugyan hiába jöttél, mert az én uram egy hatfejű sárkány, ha hazajön, összemorzsol. Arra a szóra ott termett a hatfejű sárkány. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte. - Hej kutya - mondja neki -, te ölted meg az öcsémet, ezért meg kell halnod! Hanem gyere az ezüstszűrümre, viaskodjunk meg! Azzal kimentek, soká viaskodtak, utoljára is Fehérlófia győzött, földhöz vágta a sárkányt, levágta mind a hat fejét. Azután magához vette mind a két királykisasszonyt, s így hárman útnak indultak, hogy a legfiatalabbat is megszabadítsák.

Amint mennek, mendegélnek, találnak egy várat aranymezővel, aranyerdővel körülvéve. Itt Fehérlófia elbújtatta a két királykisassszonyt, maga meg bement a várba. A királykisassszony majd meghalt csodálkozásában, amint meglátta: - Mit keresel itt, ahol még a madár sem jár? - kérdi tőle. - Téged jöttelek megszabadítani - felelt Fehérlófia. - No, akkor hiába fáradtál, mert az én uram a tizenkét fejű sárkány, aki, ha hazajön, összevissza tör. Alig mondta ezt ki, rettenetes nagyot mennnydörgött a kapu. - Az én uram vágta a buzogányát a kapuba - mondja a királykisassszony -, mégpedig tizenkét mérföldről. De azért ebben a nyomban itt lesz. Bújj el hamar! De már ekkor, ha akart volna, se tudott volna elbújni Fehérlófia, mert a sárkány betoppant. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte. - No, kutya, csakhogy itt vagy! Megölted két öcsémet, ezért ha ezer lelked volna is, meg kellene halnod! Hanem gyere az aranyszűrümre, birkózzunk meg! Nagyon soká viaskodtak, de nem tudtak semmire se menni. Utoljára a sárkány belevágta Fehérlófiát térdig a földbe; ez is kiugrik, belevágja a sárkányt derékig; a sárkány kiugrik, belevágja Fehárlófiát hónaljig; már itt Fehérlófia nagyon megharagudott, kiugrott, s belevágta a sárkányt, hogy csak a feje látszott ki, erre kikapta a kardját, levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét. Azután visszament a várba, elvitte magával mind a három királykisassszonyt.

Elérkeztek ahhoz a kosárhoz, amelyiken Fehérlófia leereszkedett, próbálgatták minden módon, hogy férhetnének belé mind a négyen, de sehogy se boldogultak. Így hát Fehérlófia egyenként felhúzatta a három királykisasszonyt, ő maga meg várta, hogy őérte is eresszék le a kosarat. Csak várt, csak várt, három nap, három éjjel mindig várt. Várhatott volna szegény akár ítéletnapig is. Mert amint a három szolga felhúzta a három királykisassszonyt, arra határozták, hogy ők magok veszik el a három királykisasszonyt, s nem eresztik megint le a kosarat Fehérlófiáért, hanem ott hagyják őt a másvilágon. Mikor Fehérlófia már nagyon megunta a várakozást, kapta magát, elment onnan nagy búslakodva.

Alig ment egy kicsit, előfogta egy nagy záporeső, ő is hát behúzta magát a szűrébe, de hogy úgy is ázott, elindult valami fedelet keresni, ami alá behúzódjék. Amint így vizsgálódik, meglát egy griffmadárfészket három fiók - griffmadárral; ezt nemcsak hogy el nem szedte, de még betakarta szűrével, maga meg bebújt egy bokorba. Egyszer csak jön haza az öreg griffmadár. - Hát ki takart be benneteket? - kérdi fiaitól. - Nem mondjuk meg, mert megölöd. - Dehogy bántom, nem bántom én, inkább meg akarom neki hálálni! - No, hát ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az eső, hogy levehesse a szűrét rólunk. Odamegy a griffmadár a bokorhoz, kérdi Fehérlófiától: - Mivel háláljam meg, hogy megmentetted fiaimat? - Nem kell nekem semmi - felel Fehérlófia. - De csak kívánj valamit, nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam. - No hát vígy fel a felvilágra! Azt mondja a griffmadár: - Hej, ezt más merte volna kívánni, tudom, nem élt volna egy óráig, de neked megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret meg három oldal szalonnát, kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátadra, s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy oldal szalonnát tégy a számba. Ha nem teszel, levetlek. Fehérlófia éppen úgy tett mindent, ahogy a griffmadár mondta.

Elindultak azután a felvilágra. Mentek jó darabig, egyszer fordul a griffmadár jobbra, akkor beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret, aztán balra, akkor meg egy oldal szalonnát. Nemsokára megint megevett egy kenyeret meg egy oldal szalonnát, azután az utolsót is megette. Már látták a világot idefent, hát egyszer csak megint fordítja a griffmadár balra a fejét. Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját, azt tette a griffmadár szájába. Azután megint fordult jobbra a griffmadár, akkor a jobb lába szárát adta neki. Mire ezt is megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té-, se tova menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se keze, se lába. Itt benyúl a griffmadár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. Odaadja Fehérlófiának. - No - mondja neki -, amiért olyan jószívű voltál, hogy kezed-lábad a számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg. Fehérlófia megitta. Hát lelkem teremtette - tán nem is hinnétek, ha nem mondanám -, egyszerre kinőtt keze-lába. De még azon felül hétszer erősebb lett, mint azelőtt volt. A griffmadár visszarepült az alvilágba.

Fehérlófia meg útnak indult megkeresni a három szolgáját. Amint megy, mendegél, előtalál egy nagy gulyát. Megszólítja a gulyást: - Kié ez a szép gulya, hé? - Három úré: Vasgyúró, Kőmorzsoló és Fanyűvő uraké. - No, hát mutassa meg kend, hol laknak? A gulyás útbaigazította, el is ért nemsokára a Vasgyúró kastélyához, bement belé, hát majd elvette szeme fényét a nagy ragyogás, de ő csak ment beljebb. Egyszer megtalálta Vasgyúrót, aki mikor meglátta Fehérlófiát úgy megijedt, hogy azt se tudta lány-e vagy fiú? Fehérlófia megfogta, kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyethalt. Azután fogta a királykisassszonyt, vezette Kőmorzsolóhoz, hogy majd azt is megöli, de az is meg Fanyűvő is meghalt ijedtében, mikor megtudta hogy Fehérlófia feljött a másvilágról. Fehérlófia a három királykisassszonyt elvezette az apjukhoz. Az öreg király rettenetesen megörült, amint leányait meglátta. S hogy megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, s még máig is élnek, ha meg nem haltak.